Nem tudok nélkülük élni,
hiányoznának. Viszont sokszor gondolok arra, milyen lehetne nélkülük az élet. Ábrándozom
egy olyan életről, ahol e két jó barátom nincs velem. Barátok, igen barátok
lettünk. Szoros barátság lett. De talán életem végéig tartó kapcsolat lesz ez?
Vagy egyszer majd véget ér barátságunk, s éljük életünket külön-külön? Ezt én
nem tudom elképzelni. Olykor-olykor azért majd újra találkozni fogunk,
meglátogatnak engem. Érzem. Annyira részemmé váltak, hogy talán abba halnék
bele, ha nem lennének velem. Jó, nem mindig. Talán kibírom, hogy csak
néhanapján keresnek majd fel. Bekopogtatnak s én mosollyal arcomon beengedem
őket. Jaj, végre itt vagytok! Hiányoztatok! S akkor majd megnyugszom, hisz
ismerős érzések ezek. S ami ismerős, az nem félelmetes. Pedig félelmetes
dolgokat tudnak tenni velem. Meg tudnak betegíteni. Le tudnak gyengíteni. S
mégsem tudok meglenni nélkülük. Mi ez a buta ragaszkodás? Ragaszkodom hozzájuk,
pedig tudom, hogy velük élni mindennapjaimat, sőt mindenóráimat,
mindenperceimet keserves, borzalmas, fájdalmas… Néha azért imádkozom, hogy
menjenek, hagyjanak itt, majd talpra állok egyedül, de elég volt belőlük. Miért
kínoznak, miért gyötörnek? Hát nem látják, hogy vergődöm? De ők nem
mosolyognak, nem nevetnek rajtam. Csak állnak mellettem és néznek fájdalmas
vergődésemben. Majd megfogják kezem s azt mondják, itt vagyunk melletted. De
hát ez az! Miért vagytok még itt? Miért? Menjetek el, kérlek, nem bírom már
tovább. Meghalok. Szívem oly gyorsan ver, mellkasomat nyomja valami nagy
erővel, nyom lefelé, hogy ne tudjak felállni. Úgy érzem nem kapok levegőt,
lihegek, de tüdőm nem bír megtelni levegővel. Most jön majd... Érzem... Mindjárt
itt van...
Jaj, milyen lesz? Még sosem találkoztam vele. Félek. Rettegek. Nem,
még nem akarok meghalni. S mikor hangosan kimondom ezt: "nem akarok meghalni", a
testem kezd megnyugodni. Mint amikor egy édesanyja nyugtatja gyerekét, úgy
nyugtatom beszédemmel én is a testem. Nem lesz semmi baj, ne félj. Nem fogsz
meghalni. Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Fiatal vagy és erős. Csak te nem
hiszed el magadról, hogy erős vagy. S testem már nem izzad, szívem dobogása is
csendesedik, a mellkasom szabaddá vált. Kapok levegőt! Végre! Elmúlt. S még
valamit észreveszek. A barátaim eltűntek mellőlem. Se Szorongás, se Félelem
nincs már itt. Hová mentek? Mindegy, tudom úgyis újra eljönnek, s kezdődik
minden elölről…..