Az anyuka fáradtan görnyedt asztala felett. Éjjel volt már, gyerekei nemrég aludtak el. Az eget szürke felhők takarták el, hogy a csillagok fénye ne vonja el az anya figyelmét. Csend ült a szobában. Lassú, fáradt szívdobogása, halk szuszogása egyre hangosabbá vált. Elnehezült fejét tartania kellett kezével, különben ráesett volna laptopjára, melynek monitora figyelmeztette, hogy még nem aludhat el, hisz még feladata van. Ráadásul határidős feladata. Jaj, ezek a határidők, jaj, ezek a jogszabályok, jaj, ez az adóhivatal nincsenek tekintettel arra, hogy ő két napja nem alszik, mert két beteg gyerekét ápolja. Ólomnehéz szemhéja lassan csukódik le, támasztékként szolgáló keze óvatosan csúszik a homlokán, már a haját simítja végig önkéntelenül. De még mielőtt ráesne laptopjának billentyűzetére, s mély álomba szenderülne, kötelességtudata felkiált hangosan. Ez a belülről jövő kiáltás elűzte az álmot, jó messzire kergetve. Felsóhajtott- vigyázva, hogy sóhaja ne ébressze fel kislányait -, majd elkezdte megtölteni az üres négyzeteket számokkal …