PIROSKA IS CSAK EGY EMBER ...

A falunkban aznap farsang napja volt. Erre az eseményre mindenki készült, kis gyerek, nagy gyerek, felnőtt, öregasszonyok és öregemberek. Emlékeimben a falusi farsangi mulatságok kedvesen köszönnek vissza, nagyon szerettem a készülődést, a nyüzsgést, a vidámságot, a táncot, a kavalkádot. Ezen a napon nem volt vita, veszekedés, mindenki jól érezte magát. Ettünk, ittunk, jót mulattunk. De ma mégsem volt kedvem jelmezbe bújni, emberek közé menni. Kedvtelen voltam, szomorú, lehangolt. Csak feküdtem mélabúsan az ágyamon. Szemeim lassan körbepásztáztak a szobán, jobb dolguk híján. Egyszer csak megakadt tekintetem a fényképezőgépemen, mely ott csücsült a polcomon. Pár hete kaptam a 19. születésnapomra. Hirtelen felpattantam, mintha forró parazsat szórt volna valaki rám. Kezembe vettem születésnapi ajándékomat, melyet még alig volt alkalmam kipróbálni. Mintha egy pillanat alatt elfelejtettem volna, hogy tegnap vett tőlem búcsút a barátom. Kezemben a fényképezőgépemmel huncut fényben a szememben elindultam ki az utcára, az emberek közé. Külső szemlélőként figyeltem, s fotóztam. Kerestem a szépet, az érdekeset, a feltűnőt, az alig észrevehetőt, az érzelmeket, az embereket. Mikor megtaláltam, kattintottam. Mosolyogva jártam-keltem a mulatozó társaság között.

Majd egyik pillanatban megakadt a szemem Piroskán, ki kosarával karjában épp indult lefelé a dombon. Érdekes, picit megbotránkoztató képet festett cigivel a szájában, mogorva ábrázatával. Nem tudtam levenni a szemem róla, valamiért megfogott, s el nem engedett. Mindig kíváncsi természet voltam. Mintha egy kötéllel húzott volna maga után, elindultam felé. Követtem őt, s néha-néha kattintottam is. Ő morcosan rám tekintett, de aztán folytatta útját. Én is. Piroska leült egy kőre, s újra rágyújtott. Én akkor értem oda. Nem szólt hozzám, csak csendben megkínált egy szál cigivel. Én elfogadtam, s leültem mellé. Csendben ültünk néhány percig egymás mellett. A csendet ő törte meg. Hangja rekedt volt, szomorú, de legfőképp megtört. Én nem kérdeztem. Ő beszélt. Sokáig. Rám nem nézett, csak maga elé. Elmesélte életét. Elmesélte, hogy nincs már senkije, fia, férje, testvére, szülei meghaltak. Már kétszer legyőzte a rákot. Élete javarészt szeretteinek ápolásáról szólt, temetésekről, bánatról, kilátástalanságról, fájdalomról. Nagyon megrázóak voltak szavai. Ő nem sírt. Talán már nem tudott. Nekem halkan csurogtak a könnyek az arcomon, halkan nehogy megzavarják a mellettem ülő asszonyt, aki épp lelkén könnyített. Zokogni tudtam volna, de féltem, hogy akkor abbahagyja a mesélést. Közel ültem hozzá, így éreztem, hogy nagyon régóta vágyott már arra, hogy valaki meghallgassa.

Lassan felállt, majd rám nézett, s búcsúzóul így szólt: - Köszönöm, hogy meghallgattál, kislányom! – s elindult. Talán hazafelé vette útját. Én ott maradtam ülve, tekintetem végig követte őt. Piros kabátja még sokáig virított a szürkületben. Otthagyott. Otthagyta nekem életének történetét, fájdalmát. Ő talán egy picit megkönnyebbült azáltal, hogy meghallgatta valaki. De én nem aludtam azon az éjszakán. S még most is sokszor visszaemlékezem rá. Azon a farsangi napon picivel bölcsebb lettem.

(a történetet ez a kép ihlette, melyet itt tudsz megnézni: kreatív írás kép alapján 141)

TÜNDÉREK ORSZÁGA

Az anyuka az iskola kapujához ért. Pár perc és kicsengetnek, és újra megölelheti kisfiát. Most jobban várta, mint eddig bármikor, hogy finoman magához szorítsa. Szomorúan indult a reggel. Még nem felejtette el kisfia szótlanságát az iskolába vezető úton. Érezte, hogy valami nyomja kis lelkét, de tudta, ha rákérdez, feleletet nem fog rá kapni. Alig tudott a munkájára figyelni aznap, mert végig kicsi fia és reggeli szomorú, néma tekintete járt a fejében. Alig várta a délutánt. Munkahelyéről köszönés nélkül távozott, hirtelen tette le a tollat, vette fel a kabátját és csukta be maga mögött az ajtót. Léptei gyorsak voltak és türelmetlenek.

Végre megszólalt a csengő. Szíve erősebben kezdett verni, s mikor megpillantotta Tibikét, mosolyogva intett felé, jelezvén, hogy itt van. Sajnos Tibike nem mosolygott vissza, lassú léptekkel haladt anyukája felé, fejét lehajtva, szemüvegén keresztül vizsgálva a poros járdát. Édesanyja leguggolt hozzá, nem szűnő mosolyával az arcán, átölte bánatos kisfiát, hogy szeretetének melegségével bátorságot és erőt adjon neki. Erőt ahhoz, hogy szavakba tudja önteni azt, ami annyira elszomorítja. Tibike hagyta, hogy anyukája simogassa hátát, majd lassan felemelte kicsi fejét és anyukája szemét keresve ennyit mondott:

- Senki nem akar velem játszani.

Egy mondat volt csupán. Az ölelés hatott- gondolta édesanyja és megsimogatta Tibike arcát, jelezvén köszöni a bizalmát és megérti bánatát. Ekkor eszébe jutott valami. Hirtelen felállt és csak ennyit mondott:

- Meg kell mutatnom Neked valamit!

Gyengéden megfogta kisfia kezét és szótlanul sétáltak fél órán keresztül, míg megérkeztek egy kis erdőbe. Amilyen hirtelen indultak el az iskola elől, olyan hirtelen álltak meg. S az anyuka mesélni kezdett.

  - Tudod, hol vagyunk most?

 - Egy erdőben – felelte Tibike unottan, mert nem értette, hogy miért akar neki édesanyja fákat mutogatni. Azt gondolja, majd a fák játszani akarnak vele?

 - Igen, de nem akármilyen erdőben. Itt előttünk áll egy kapu, melyen bejutva a Tündérek Országába jutunk. A Tündérek teljesítik majd a kívánságodat.

- De nincs is itt semmi. Miért hoztál ide? Menjünk inkább haza.

Most leguggolt kisfiához és úgy mondta tovább nyugodt, halk szavakkal:

- Azért hoztalak ide, hogy segítsek Neked barátokat szerezni, és hogy mosoly díszítse csinos kis arcocskádat. Bízzál bennem! Ahhoz, hogy a kaput meglásd, hinned kell erősen benne. Hunyd le kis szemed! Erősen kell akarnod és hinned abban, hogy amit igazán szeretnél, az valóra válik.

Tibike behunyta szemét. Türelmetlen volt és izgatott.

-  Most nyisd ki a szemed! – szólt az anyukája.

Tibike kinyitott szemét és a meglepetéstől tátott szájjal állt hosszú percekig. Nem akarta elhinni, amit lát. Apró kis faágak repkedtek előtte, minden irányból érkeztek és egy kis idő után kaput formáltak. Tibike elengedte édesanyja kezét és elindult át a kapun. Nem tekintett vissza, csak ment előre. Ahogy átlépett a kapun egy csillogó szárnyú tündérkét pillantott meg, aki kedvesen mosolygott rá. Nem szóltak egymáshoz. Ez egy olyan világ volt, ahol nem kellettek szavak. A tündérke odaszállt Tibikéhez, megsimogatta arcát majd intett neki, hogy kövesse.

Egy tarka, illatos virágos rétre érkeztek. Madarak csiviteltek, méhecskék zümmögtek, színes pillangók repültek virágról virágra. Az ég vidám világoskék színe és a napsugarak huncut csiklandozása előhívta Tibike arcára a mosolyt. Igazi őszinte mosolyt. Mosollyal az arcán lépkedett lassan előre. Hirtelen egyre hangosabb viháncolásra lett figyelmes. A hang felé fordította fejét és megannyi tündérke szállt felé, kuncogva hívták játszani. Órákig szaladgáltak, bújócskáztak, fogócskáztak. Tibike észre sem vette, hogy repül az idő Tündérországban. Aztán egy ismerős hangra lett figyelmes. Kereste a hang forrását, de nem találta. Egyre hangosabban szólítgatta valaki:

- Tibike, ébresztő! Péntek van, ma még iskola. Ébredj, kisfiam!

Tibike kinyitotta a szemét és meglátta anyukáját. Rámosolygott és ennyit mondott, miután megdörzsölte szemét:

- Köszönöm anyukám, hogy megmutattad.

- Mit, kisfiam?

- Hát Tündérországot.

Az anyukája nem szólt semmit, csak visszamosolygott kisfiára.

(a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni)

EGY SZOMORÚ ESŐS NAP

Órák óta esett az eső. Dél volt, de úgy tűnt, mintha már készülődne a Nap átadni helyét az égen a Holdnak. Egy férfi állt az ablaknál, s nézte az ablakon át az eső mosta utcát. Nézte, de nem látta. Nem látta, de hallotta, ahogy az esőcseppek bekopogtatnak az ablakon. Az eső ütemes kopogó dallama megnyugtatta a néhány perccel ezelőtt még hevesen dobogó szívét. Ahogy egyre erősebbé vált a kopogás, úgy csendesült szívének dobbanása, légzésének ereje. Fájdalmat, keserűséget érzett még szívének minden apró kis része, dobbanásának csendesedése a harag, a düh elmúlását jelezte csupán. Mozdulni nem bírt, gondolkozni nem tudott. Dermedten állt az ablak előtt. Szemét elhagyta csendesen egy apró kis könnycsepp, amikor megpillantotta Őt, amint ázottan, lassú léptekkel haladt autója felé. A lány beszállt az autójába, de nem indította el azonnal. Letekerte az ablakát, mit sem törődve a zuhogó esővel. Felnézett. Egy ablakra meredtek szemei. De nem látta az ablakot, csak a mögötte lévő férfit bámulta. A férfi nem tudta eldönteni a nő arca vajon az esőtől vagy a könnyektől nedves-e. Titkon remélte, hogy a nő is megkönnyezte szakításukat. S bár az elmúlt félórában nem volt hangos szó, kiabálás, veszekedés, mindketten tudták, hogy többé nem fognak találkozni. Fájdalmas szakítás volt, s bár halk ugyan, de belül mindkettejüket marta, kínozta a gyötrelem. Nem csak hangosan lehet szenvedni, nem csak kiabálva, ordítva lehet őrültté válni. Lehet halkan is, úgy hogy mások ne vegyék észre. Arcukat csak néhány könnycsepp simogatta vigasztalóan, de az eső zuhogott, soha véget nem érően szakadt…

(a történetet ez a kép ihlette, melyet eredetiben itt tudsz megnézni: kreatív írás kép alapján 20)

EGY MEGTÖRT ASSZONY MINDENNAPJAI

Megint sír. Régen láttam nevetni, kacagni, mosolyogni. Gondterhelt, szomorú arcát mutatja minden nap felém. Nagyon ritkán ér hozzám, utána is csak bambul rám értelmetlen tekintettel. Nem az zavar, hogy nem néz rám, hogy alig ér hozzám. Sokkal inkább reményvesztett, céltalan ábrázata az, ami feldühít. Tényleg azt hiszi értelmetlen már minden? Ő szokta ezt a kifejezést mondogatni, főleg ha egyedül van. Nincs olyan nap, hogy ne sírna, de inkább csak akkor teszi ezt, ha más nem látja és olyankor is vigyázva teszi, nehogy más meghallja.

Teszi a dolgát nap, mint nap, gondoskodik a gyerekeiről, a férjéről, a háztartásról. Legyen mit enni, tiszta tányérból falatozni, tiszta ruhában lenni, tiszta házban élni. Igyekszik gyerekeivel játszani, de látom rajta, hogy a gondok miatt sokszor nagy erőfeszítésébe kerül ez. Ha már nagyon fáradt, vagy nem bírja tovább könnyeit magában tartani, van, hogy ilyenkor segítségül hív engem. De látom rajta, hogy nem szívesen teszi. Legszívesebben kiáltanék, hogy észhez térítsem. Szeretnék tenni érte valamit. Valamit, amitől megláthatja a valóságot, ami nem olyan borzalmas, mint amilyennek ő látja. De talán nem én lennék erre a legmegfelelőbb. Ha rám néz, pont a valóság jut az eszébe, hogy milyen borzalmas is tud lenni az élet. Bár van másik arcom is, azt jobban kedveli, amikor elviszem őt messzi tájakra, messzi emberekhez, amikor történeteket mesélek neki, azt jobban szereti, akkor csak úgy rámtapad a tekintete, arca se rezdül, levegőt is ritkábban vesz, alig észrevehetően. Jaj, bárcsak tudnék rajta segíteni! De hát én csak egy tévé vagyok ….

A KÉT BARÁT

Nem tudok nélkülük élni, hiányoznának. Viszont sokszor gondolok arra, milyen lehetne nélkülük az élet. Ábrándozom egy olyan életről, ahol e két jó barátom nincs velem. Barátok, igen barátok lettünk. Szoros barátság lett. De talán életem végéig tartó kapcsolat lesz ez? Vagy egyszer majd véget ér barátságunk, s éljük életünket külön-külön? Ezt én nem tudom elképzelni. Olykor-olykor azért majd újra találkozni fogunk, meglátogatnak engem. Érzem. Annyira részemmé váltak, hogy talán abba halnék bele, ha nem lennének velem. Jó, nem mindig. Talán kibírom, hogy csak néhanapján keresnek majd fel. Bekopogtatnak s én mosollyal arcomon beengedem őket. Jaj, végre itt vagytok! Hiányoztatok! S akkor majd megnyugszom, hisz ismerős érzések ezek. S ami ismerős, az nem félelmetes. Pedig félelmetes dolgokat tudnak tenni velem. Meg tudnak betegíteni. Le tudnak gyengíteni. S mégsem tudok meglenni nélkülük. Mi ez a buta ragaszkodás? Ragaszkodom hozzájuk, pedig tudom, hogy velük élni mindennapjaimat, sőt mindenóráimat, mindenperceimet keserves, borzalmas, fájdalmas… Néha azért imádkozom, hogy menjenek, hagyjanak itt, majd talpra állok egyedül, de elég volt belőlük. Miért kínoznak, miért gyötörnek? Hát nem látják, hogy vergődöm? De ők nem mosolyognak, nem nevetnek rajtam. Csak állnak mellettem és néznek fájdalmas vergődésemben. Majd megfogják kezem s azt mondják, itt vagyunk melletted. De hát ez az! Miért vagytok még itt? Miért? Menjetek el, kérlek, nem bírom már tovább. Meghalok. Szívem oly gyorsan ver, mellkasomat nyomja valami nagy erővel, nyom lefelé, hogy ne tudjak felállni. Úgy érzem nem kapok levegőt, lihegek, de tüdőm nem bír megtelni levegővel. Most jön majd... Érzem... Mindjárt itt van...  

Jaj, milyen lesz? Még sosem találkoztam vele. Félek. Rettegek. Nem, még nem akarok meghalni. S mikor hangosan kimondom ezt: "nem akarok meghalni", a testem kezd megnyugodni. Mint amikor egy édesanyja nyugtatja gyerekét, úgy nyugtatom beszédemmel én is a testem. Nem lesz semmi baj, ne félj. Nem fogsz meghalni. Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Fiatal vagy és erős. Csak te nem hiszed el magadról, hogy erős vagy. S testem már nem izzad, szívem dobogása is csendesedik, a mellkasom szabaddá vált. Kapok levegőt! Végre! Elmúlt. S még valamit észreveszek. A barátaim eltűntek mellőlem. Se Szorongás, se Félelem nincs már itt. Hová mentek? Mindegy, tudom úgyis újra eljönnek, s kezdődik minden elölről…..

BEVALLÁS 150 SZÓBAN

Az anyuka fáradtan görnyedt asztala felett. Éjjel volt már, gyerekei nemrég aludtak el. Az eget szürke felhők takarták el, hogy a csillagok fénye ne vonja el az anya figyelmét. Csend ült a szobában. Lassú, fáradt szívdobogása, halk szuszogása egyre hangosabbá vált. Elnehezült fejét tartania kellett kezével, különben ráesett volna laptopjára, melynek monitora figyelmeztette, hogy még nem aludhat el, hisz még feladata van. Ráadásul határidős feladata. Jaj, ezek a határidők, jaj, ezek a jogszabályok, jaj, ez az adóhivatal nincsenek tekintettel arra, hogy ő két napja nem alszik, mert két beteg gyerekét ápolja. Ólomnehéz szemhéja lassan csukódik le, támasztékként szolgáló keze óvatosan csúszik a homlokán, már a haját simítja végig önkéntelenül. De még mielőtt ráesne laptopjának billentyűzetére, s mély álomba szenderülne, kötelességtudata felkiált hangosan. Ez a belülről jövő kiáltás elűzte az álmot, jó messzire kergetve. Felsóhajtott- vigyázva, hogy sóhaja ne ébressze fel kislányait -, majd elkezdte megtölteni az üres négyzeteket számokkal …