Megint sír. Régen láttam nevetni, kacagni, mosolyogni. Gondterhelt, szomorú arcát mutatja minden nap felém. Nagyon ritkán ér hozzám, utána is csak bambul rám értelmetlen tekintettel. Nem az zavar, hogy nem néz rám, hogy alig ér hozzám. Sokkal inkább reményvesztett, céltalan ábrázata az, ami feldühít. Tényleg azt hiszi értelmetlen már minden? Ő szokta ezt a kifejezést mondogatni, főleg ha egyedül van. Nincs olyan nap, hogy ne sírna, de inkább csak akkor teszi ezt, ha más nem látja és olyankor is vigyázva teszi, nehogy más meghallja.
Teszi a dolgát nap, mint nap, gondoskodik a gyerekeiről, a férjéről, a háztartásról. Legyen mit enni, tiszta tányérból falatozni, tiszta ruhában lenni, tiszta házban élni. Igyekszik gyerekeivel játszani, de látom rajta, hogy a gondok miatt sokszor nagy erőfeszítésébe kerül ez. Ha már nagyon fáradt, vagy nem bírja tovább könnyeit magában tartani, van, hogy ilyenkor segítségül hív engem. De látom rajta, hogy nem szívesen teszi. Legszívesebben kiáltanék, hogy észhez térítsem. Szeretnék tenni érte valamit. Valamit, amitől megláthatja a valóságot, ami nem olyan borzalmas, mint amilyennek ő látja. De talán nem én lennék erre a legmegfelelőbb. Ha rám néz, pont a valóság jut az eszébe, hogy milyen borzalmas is tud lenni az élet. Bár van másik arcom is, azt jobban kedveli, amikor elviszem őt messzi tájakra, messzi emberekhez, amikor történeteket mesélek neki, azt jobban szereti, akkor csak úgy rámtapad a tekintete, arca se rezdül, levegőt is ritkábban vesz, alig észrevehetően. Jaj, bárcsak tudnék rajta segíteni! De hát én csak egy tévé vagyok ….