Erre a kérdésre nem könnyű
válaszolni. Mióta anyuka lettem foglalkoztat az a kérdés, hogyan tudok embert
faragni majd belőlük? Elég leszek hozzá? Milyen példát fogok nekik mutatni, s
az jó lesz vagy sem? Elég erős leszek, hogy végigcsináljam? Mi lesz, ha hibázok?
Mit, hogyan és mikor kell tennem? Elég, ha csak szeretem s elfogadom Őket? S
egyáltalán mi szükséges mindehhez, ahhoz, hogy jól neveljem Őket?
Egy gyerekhez két dolog biztos kell, egy anyuka és egy
apuka. De mi szükséges a gyerekneveléshez?
Hozzávalók:
-
szeretet
-
türelem
-
gyengédség
-
odafigyelés
-
elfogadás
-
humor
-
kreativitás
-
idő
-
energia
-
megbocsátás
-
következetesség
-
dicséret
S mindebből jó sok!
Rettenetesen összetett ez a téma,
s épp emiatt annyira idegesít, mikor valaki ismeretlenül véleményt nyilvánít egy
gyerekről, az anyjáról vagy az apjáról.
Ahány ház, annyi szokás. Igaz ez
a gyereknevelésre is. Szerintem nem lehet jól vagy rosszul nevelni. Nevelni
lehet és közben hibázni. (A szélsőséges esetekre nem térnék ki, azok inkább már
a bűncselekmény kategóriába tartoznak.)
A gyereknevelés elméletben sokkal
könnyebb, mint a gyakorlatban. Milyen egyszerű is lenne, ha a kisbaba
megszületésénél kicsi kezecskéjében egy kis szalaggal átkötött papírtekercset
is tartana, melyen kibontva ez olvasható: HASZNÁLATI UTASÍTÁS. De biztos vagyok benne, hogy mindenki
egyetért azzal, hogy ezen dokumentum nélkül sokkal élvezetesebb, s csöppet sem
unalmas.
Az a legszebb a gyereknevelésben,
hogy nem a gyerekeinket neveljük, sokkal inkább önmagunkat. Egy gyerek tükör, s
ez így igaz. Egy szülő gyereke megszületésétől kezdve rálépett - akarva
akaratlanul is - az önismeret útjára. Ez egy halálig tartó terápia is egyben. 2
in 1. S ha ezen az úton végigmegyünk, soha nem fogjuk megbánni! Senki ne
számítson arra, hogy simán végigmegy ezen az úton. Lesz itt minden, mire nem is
számítunk, mire nem is gondoltunk soha. Lesz öröm, bánat, nevetés, kacagás, simogatás, ölelés, sírás,
üvöltés, ordítás, kínlódás, vergődés, értetlenkedés, félelem, aggódás,
fájdalom, fáradtság, irigység, féltékenység, szenvedés, bűntudat. S mikor
kimondanánk, nem bírom tovább, akkor jön a visszaigazolás egy mosoly, ölelés
vagy puszi, formájában, hogy igenis jól csinálod, ne add fel, de meg kell
szenvedni, ha jól akarod csinálni. Egy megható pillanat, mely csak egy
pillanat, de jobban fogunk rá emlékezni, mint pl. a több hónapos nem alvásra,
vagy mikor üvöltve ránk csapja az ajtót és száján olyan szavakat ejtve ki,
melyeket düh és harag formált.
Mindent nem tudunk megadni nekik.
Egyet tudunk csak, s az bőven elég: önmagunkat. Néhány éve találtam rá Müller
Péter alábbi néhány sorára, és egyet kellett értsek vele. Emlékszem elolvasását
követően megnyugodtam.
"A szülők csak azt adhatják, amik bennük vannak. Ez minden nevelés
alapja. Boldogtalan ember nem tud boldogot nevelni. Erős, derűs emberek
nevelhetnek csak erős és derűs embereket. A szülők benső „megcsináltsága” az
alapfeltétele minden nevelésnek. A nevelés: önneveléssel indul s azzal is
fejeződik be."
A gyereknevelés lényege abban
rejlik, hogy életre neveljük őt, hogy meg tudja állni a helyét a világban, meg
tudjon birkózni az akadályokkal, a problémákkal. Legyen békével önmagával és a
világgal. Legyenek céljai és kitartása azokat elérni. Ne féljen a kihívásoktól,
legyen bátor. Ne érezze magát korlátok közé szorítva.
S míg őket neveljük, azt
tapasztaljuk, hogy korlátainkat, határainkat sokszor átlépjük, mert át kell
lépnünk. Gyerekeink érdekében komfortzónánk elhagyására kényszerülünk több
ízben is.
A szülő változik az évek során,
olykor észrevétlenül. Egyre inkább hasonlítani kezd gyermekére. Vagy a fiú kezd
hasonlítani az apjára, a lány az anyjára? Mert öntudatlanul is példát mutatunk nekik. De
akkor most hogy is van ez? Ki nevel kit? Ki hasonlít kire? Kell-e egyáltalán
ezen kérdéseket értelmezni, meg kell-e találni rájuk a válaszokat? Kell-e
egyáltalán gondolkodni vagy elég csupán az élet sodrásának alávetni magunkat?
Ha olykor-olykor az élet zavaros folyója faágakat, kiálló sziklákat nyújt
számunkra, melyen megpihenve levegővételhez jutunk, érdemes kihasználni a
lehetőséget, hálát adni, erőre kapni és folytatni az utat, mely nem tudjuk hova
vezet? Vezet egyáltalán valahová? Nyer-e értelmet bármikor?